Emlékszem, mennyire furcsának, idegennek éreztem, amikor édesanya arról ábrándozott, hogy egyszer majd gyermekem lesz, unokát szülök neki. Sosem értettem, miért kellene. Nem mertem őt kiábrándítani, nehogy fájdalmat okozzak, de belül valahogy mindig tudtam: ez nem fog megvalósulni. Az én szervezetem nincs arra berendezkedve, hogy szüljek, hogy anya legyek. A testem sem arra van berendezkedve, hogy egy férfi magasodjon fölém, és nekem essen a farkával. Az én testem világéletemben Rád volt berendezkedve. Kicsi koromtól kezdve csak melletted éreztem magam biztonságban. Arra vágytam, hogy érints meg, simogasd a hajamat elalváskor, ölelj meg, legyél velem. Soha senki nem érdekelt, mert amit rendes esetben egy kissrác iránt kellene érezni az óvodában, iskolában, azt csak irántad éreztem, megingathatatlanul.

Amíg más kislány papás-mamást játszott, és a játékbabáját ringatta saját gyermekeként, addig én a képzeletembe menekültem, és azt játszottam, hogy te meg én együtt élünk, soha többé nem válunk el egymástól, bármikor láthatlak. Néha azt játszottam, hogy útra kelünk, és világgá megyünk, messzire, minél messzebb az eddigi életünktől. Mert így utólag már tudom, hogy te sem érezted jól magad ebben a környezetben. Gyermekként azt hittem, neked minden jó, irigyeltelek, és olyan akartam lenni, mint te. Bár emlékszem, néha hallottam anyukádat panaszkodni, miszerint nem vagy elég lányos, zavarja őt, ahogy öltözködsz, ahogy viseled a hajadat, meg ilyesmik. Sosem értettem a problémáját. Én mindig úgy szerettelek téged, amilyen vagy, a rövidre nyírt szőke hajaddal, a lezser cuccaiddal, ahogy jársz, ahogy beszélsz, ahogy létezel. És irigyeltelek, amiért előbb kezdtél el nőiesedni, hiába vagy egy évvel fiatalabb.

Te valahogy mindenben jobb voltál, mint én, s azt hiszem, ez így is van jól.