Tudod, melyik az a szó, amit mindig csak Veled tudtam igazán összekapcsolni?

Szabadság.

Ha Veled voltam, szabadnak éreztem magam. Valahányszor találkoztunk, az számomra olyan érzés volt, mintha kiszakadnék a béklyókból, ledobnám az összes nyomasztó dolgot, megszöknék a szürke hétköznapok, a szürke emberek elől. Melletted éltem igazán. Bármi történt velem a mindennapokban, azokat csak azért raktároztam el magamban, mert alig vártam, hogy elmesélhessem Neked őket. Azt akartam, hogy figyelj rám, törődj velem, érdekeljelek. Akármit is reagáltál, boldoggá tettél vele. S én csak lubickoltam a szabadság érzetében, amit melletted éltem át.

Az egyik emlék különösen élénken él bennem. Amikor meglátogattuk Papát a munkahelyén. Nem hiszem, hogy Te emlékszel erre az alkalomra, hiszen jó néhányszor jártunk arra, számodra egy lehetett a sok közül. Én sem értem, miért éppen ez maradt meg bennem ennyire. Este volt, nyolc-kilenc óra tájékán lehetett. Édesanya vitt el magával, mert be kellett hozzá ugrania valamiért, és akkor épp nem volt kire hagynia engem. Én pedig követeltem, hogy vigyünk Téged is magunkkal. Akkoriban Papa egy nagy irodaházban dolgozott. Engem mindig lenyűgöztek ezek a hatalmas, fényes épületek, a sok-sok ablakkal, a benne nyüzsgő emberekkel. Olyan idegen érzés volt ilyen helyen tekeregni, egy másik világ volt, felnőttekkel, akiket mi nem érthettünk meg, ahogy azt sem, mit csinálnak, mivel foglalkoznak, mit miért tesznek. Számunkra játék volt ott lenni. Amíg édesanya bent volt Papánál, addig mi nagy nevetgélések közepette a folyosón futkároztunk. Jó magasan voltunk, Papa valahol a tizenvalahányadik emeleten dolgozott. Emlékszem, milyen izgatottan szaladtunk oda az ablakokhoz, hogy kitekintsünk rajta, és lássuk a kivilágított várost. Mintha a világ tetején lettünk volna, nem? Én legalábbis így éreztem. Az a látvány, és a szabad érzés, amit melletted éltem meg, nagyon nagy hatással volt rám.

Bámultam a lámpafényes estét, és közben a kezedet szorongattam. Ez akkor még teljesen természetesnek tűnt, elvégre kicsi gyerekek voltunk, öt-hat évesek, ebben a korosztályban még nem tűnik furcsának, ha két kislány megfogja egymás kezét. Talán ha tudták volna a szüleink, mennyire felvillanyoz engem a puszta tény, hogy hozzád érhetek, pánikba esve próbálták volna megakadályozni ezt az apró gesztust is.

Te is szorongattad a kezemet, magától értetődően, és arról meséltél, milyen mesét játszottatok el az óvodástársaddal aznap délután. Féltékenység kerített hatalmába, és irigyeltem azt a kislányt, aki veled babázhatott az óvodában. Látod, milyen furcsa, hogy már egy gyereket is képesek ilyen alattomos érzések fertőzni? Még ha nem is tudnak róla. De ne aggódj, hamar elszállt belőlem, mert kárpótolt a vidáman csacsogó hangod, és az, hogy most nekem mesélsz, most velem vagy, most az én barátnőm vagy, az én társaságomban. Jómagam is meséltem neked, de már nem tudom, miről, talán egy rajzfilmről. Hallgattál, nevettél, reagáltál. Heves gesztikulálásaid következtében csak úgy röpködtek szőke hajtincseid a fejed körül. Imádtam a hajadat. Most is imádom. De ezt úgyis tudod…

Emlékszem, mennyire furcsának, idegennek éreztem, amikor édesanya arról ábrándozott, hogy egyszer majd gyermekem lesz, unokát szülök neki. Sosem értettem, miért kellene. Nem mertem őt kiábrándítani, nehogy fájdalmat okozzak, de belül valahogy mindig tudtam: ez nem fog megvalósulni. Az én szervezetem nincs arra berendezkedve, hogy szüljek, hogy anya legyek. A testem sem arra van berendezkedve, hogy egy férfi magasodjon fölém, és nekem essen a farkával. Az én testem világéletemben Rád volt berendezkedve. Kicsi koromtól kezdve csak melletted éreztem magam biztonságban. Arra vágytam, hogy érints meg, simogasd a hajamat elalváskor, ölelj meg, legyél velem. Soha senki nem érdekelt, mert amit rendes esetben egy kissrác iránt kellene érezni az óvodában, iskolában, azt csak irántad éreztem, megingathatatlanul.

Amíg más kislány papás-mamást játszott, és a játékbabáját ringatta saját gyermekeként, addig én a képzeletembe menekültem, és azt játszottam, hogy te meg én együtt élünk, soha többé nem válunk el egymástól, bármikor láthatlak. Néha azt játszottam, hogy útra kelünk, és világgá megyünk, messzire, minél messzebb az eddigi életünktől. Mert így utólag már tudom, hogy te sem érezted jól magad ebben a környezetben. Gyermekként azt hittem, neked minden jó, irigyeltelek, és olyan akartam lenni, mint te. Bár emlékszem, néha hallottam anyukádat panaszkodni, miszerint nem vagy elég lányos, zavarja őt, ahogy öltözködsz, ahogy viseled a hajadat, meg ilyesmik. Sosem értettem a problémáját. Én mindig úgy szerettelek téged, amilyen vagy, a rövidre nyírt szőke hajaddal, a lezser cuccaiddal, ahogy jársz, ahogy beszélsz, ahogy létezel. És irigyeltelek, amiért előbb kezdtél el nőiesedni, hiába vagy egy évvel fiatalabb.

Te valahogy mindenben jobb voltál, mint én, s azt hiszem, ez így is van jól.