Elfordult a kulcs a zárban, és tudták, hogy újabb órákra be lesznek zárva. Lea kétségbeesetten bámult ikertestvérére. Becca arca dühösen lángolt, zihálva vette a levegőt, tekintete villogott. Odaugrott az ajtóhoz, és dörömbölni kezdett rajta.
– Engedj ki minket, te rohadék! – üvöltötte torkaszakadtából.
– Hagyd… nincs értelme – nyögte Lea, és megpróbált feltápászkodni a földről. Becca azonnal a segítségére sietett.
– Nagyon fáj? – aggódott, és könnyek gyűltek a szemébe. – Ne haragudj, nem tudtam megakadályozni…

*

Zuhogott odakint az eső, ők ketten pedig összebújva kuporogtak az ágyon.
– Megőrülnék egyedül – motyogta Lea.
– Jól jön az iker a háznál, mi? – nevetett törékeny hangon Becca. Aztán sírni kezdett.
– Csss… – nyugtatgatta Lea, de ő is könnyezett. Mindig megrendült, ha sírni látta testvérét. Kettőjük közül mindig Becca volt az erősebb, makacsabb, határozottabb. Ha ő megtört, akkor tényleg komoly baj volt.
– Nem… nem sírok, ne aggódj! – szipogta Becca, és erősen megdörzsölte a szemét. Hosszan, bánatosan megölelték egymást, és összekapaszkodva eldőltek az ágyon. A sok sírástól és feszültségtől kimerülten elnyomta őket az álom…
Mire felébredtek, rájuk esteledett. Lea kábán felült, és minden eszébe jutott. Becca összegömbölyödve hevert mellette.
– Szerinted ma még kienged minket? – morfondírozott Lea, miközben testvérének haját simogatta, tekintetét pedig várakozón az ajtóra függesztette.
– Nem tudom. Éhes vagyok – nyöszörgött Becca.
– Én is…
Rémülten kapták fel a fejüket, amikor az ajtó kivágódott. Dübörgő léptek rázták meg a kis szobát, két vaskos kar megragadta Leát, és egy durva mozdulattal kilökte a folyosóra.
– Ne! – kiáltott fel a lány, ám az ajtó bezáródott, néhány pillanattal később pedig Becca dühös, kétségbeesett kiáltozását hallotta. Lea nekifeszült az ajtónak, és tehetetlenül ütötte.
– Ne, kérlek, ne! – kiabálta. – Hagyd őt békén! Apa, NE!!!

*

– Hé… Lea, ébredj!
Finoman rázogatták a vállát, a lány pedig nehézkesen kinyitotta a szemét. Könnyek csorogtak az arcán. Becca hajolt fölé, épen és egészségesen.
– Nincs semmi baj, csak egy rossz álom volt – suttogta.
– Apa volt… bántott téged – sírta el magát Lea.
– Mindkettőnket bántott, de ennek már vége. Itt vagyunk biztonságban. – Becca a karjaiba vonta reszkető ikertestvérét, és szorosan átölelte. A lány zaklatottan hozzábújt. Hallotta a feltámadó szelet odakint, az esőcseppek kopogását az ablakon. Lassanként elöntötte a megnyugvás. Becca itt van vele, és nem érheti őket többé semmi baj. Érezte, amint testvére jólesően simogatja a haját.
– Minden rendben van – csitítgatta. – Aludj csak, vigyázok rád. Vigyázunk egymásra, ahogy eddig, és ezután is mindig így lesz.
– Ne engedj el… Maradjunk így – mormogta Lea, és érezte, amint szívverése is lecsillapodik. Befészkelte magát Becca erős ölelésébe, a mellkasára hajtotta a fejét, és hallgatta a megnyugtató szavakat, amelyek szép lassan visszavezették őt egy szebb álomba.
– Csak te meg én vagyunk. Itt, a saját világunkban, ahová nem törhet be a rossz. Azok az idők elmúltak, és végre boldogok lehetünk. Nincs több fájdalom, Lea. Aludj csak… aludj csak.