Iszonyatosan félek. Nem akarok felnőni. Képtelen vagyok elfogadni a Nagybetűs Életet, mert kicsi vagyok, gyenge és esetlen, elbukom minden akadálynál, és egyre nehezebben állok fel a földről…

Jasmine sírva ébredt lidérces álmából. Hajnalodott, odakint már halovány fény tört utat magának, de az éjszaka nyomai foszlányokban lebegtek. A lány ösztönösen Noelle után nyúlt, az ágy azonban üresen tátongott mellette. „Bizonyára a fürdőben van dolga” – nyugtatta magát Jasmine. Mélyeket lélegzett, és kisimította kócos hajtincseit nedves arcából. Aztán kikászálódott az ágyból, magára kanyarította a köntösét, belebújt papucsába, majd szinte kimenekült a szobából – úgy érezte, nem bír egy percnél tovább ott maradni. Levegőre vágyott, friss, nyár végi, hajnali levegőre.
Sietős léptekkel kiment a kertbe. A világosodó égbolton még ki lehetett venni a pislákoló csillagokat. Jasmine merengve nézett fel rájuk. Mindig szerette ezt a látványt, már egészen kicsi korában is. A nagyszüleire gondolt, arra, mennyi éjszakát töltött náluk, és ott is hányszor nézte a csillagokat elalvás előtt.
Ekkor két kar fonódott a dereka köré hátulról. A lány megreszketett, majd elernyedve nekidőlt Noelle-nek. Nem volt szükség szavakra. Noelle pontosan tudott a gyakori rémálmok menetrendszerű megjelenéséről, amelyek Jasmine-t gyötörték. Ilyenkor nem is kérdezősködött, úgy volt vele, ha a lány szeretné, akkor elmeséli neki, ha pedig nem, akkor fölösleges felzaklatnia.
- A frászt kaptam, hogy nem voltál ott – motyogta Jasmine. Noelle kuncogott.
- Már vécére sem szabad kimennem engedély nélkül? Legközelebb hagyok egy cetlit a párnámon, hogy „Ne tojj be, bébi, a klotyón ülök!”
Jasmine reszketeg hangon nevetett.
- Jó ötlet! Hasonló cetliket hagyhatnál máshol is, mondjuk a táskámban, amikor épp hivatalos ügyeket intézek, vagy haza kell látogatnom…
- Nem lehetek mindenütt melletted, de azért igyekszem.
- Tudom. Nem akarom, hogy azt érezd, totálisan rád támaszkodom, de… de a fenébe is, tényleg azt teszem! Röhejes, én vagyok az idősebb, mégis úgy viselkedem, mint egy szerencsétlen ötéves, aki fél az élettől! – fakadt ki Jasmine.
- Jaj, ne! Nincs egy kicsit korán az ilyesmihez? Először is: még egy évvel sem vagy idősebb nálam, nem hiszem, hogy ez olyan sokat számít. Másodszor: adj magadnak időt! Egyszerűen te egy kicsit nehezebben veszed az akadályokat, de attól még áthidalod őket. Nyugi!
- Bárcsak még mindig gyerekek lennénk… - sóhajtott Jasmine. Ez a mondat nem először hangzott el a szájából.
- Szerencsétlen ötévesek, akik félnek az élettől? – csipkelődött Noelle.
- Haha… nem! Gyerekek, akik védve vannak a felnőttek problémáitól, és csak az önfeledt szórakozással, játékokkal vannak elfoglalva.
Noelle csibészesen elmosolyodott, majd hirtelen a kezét nyújtotta.
- Akkor gyere!
- Hova?
- Hát lovagolni, a fehér lovunk már indulásra kész!
Jasmine elnevette magát. Megfogta Noelle kezét, majd elhelyezkedtek egymás mögött a képzeletbeli lovon.
- Kapaszkodj, indulunk! – adta ki a parancsot Noelle, és galoppozó mozdulatokkal ugrált előre a kertben, Jasmine pedig kacagva követte. Egyre gyorsabban „lovagoltak” körbe-körbe.
- Lassíts már, nem bírom az iramot! – kiáltotta Jasmine.
- Nem-e? – Noelle hirtelen megfordult, karon ragadta barátnőjét, és pörögni kezdett vele. Addig forogtak, míg végül elszédültek, és önfeledten nevetve elterültek a fűben. Újra gyerekek voltak – valójában sosem szűntek meg azok lenni –, távol a gondoktól, megbújva a saját, közös életükben, és a reggelbe hajló égbolt óvon hajolt föléjük…